Egy hozzászóló az Orbán tusnádi huhogásához című jegyzetemhez "kolozsvári" álnéven azt pedzegeti, hogy apámat nem Bodornak hívták, én pedig elvtárs voltam. Igen, már réges-rég anyám nevén élek és írok, és mindig baloldali voltam és maradtam. Apámat mélyen-erősen szerettem, róla írtam Apám könyve, avagy haldoklás anyanyelven c. regényemet, és mielőtt visszatértem 1983-ban Magyarországra, részletesen vallottam előéletemről, származásomról  a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtára akkori vezetőjének, Kabdebó Lórántnak, s a kb. húsz oldalas szöveg 1983 elején meg is jelent a kecskeméti Forrásban.  

Egyébként is: mióta egyáltalán megszólalok nyilvánosan -- kb. 1946 óta -- mindig is baloldali voltam. És maradtam. Baloldali, (református) magyar. A temesvári piaristákat egy 1923-as törvény arra kényszerítette, h. románul tanítsanak, de én, diákjukként  nagy példányszámú magyar diáklapot indítottam, mely Erdély-szerte terjedt. 16 évesen a Magyar Népi Szövetség bánsági ifjúsági sajtófelelősévé választottak. Érettségi után a bukaresti Romániai Magyar Szó szerkesztőségébe vettek fel, Bukarestben felvételiztem az egyetemre, de még abban az évben,  hogy legalább az egyetemet magyarul végezzem, felmondtam az állásomat és 1948 december 10.-én Kolozsvárra költöztem, átiratkoztam a Bolyai Egyetemre, és lettem a helyi napilap, majd (51 novemberétől) az Utunk c. irodalmi-művészeti hetilap belső munkatársa 1967 elejéig. Itt szereztem tudomást anyám kolozsvári és székelyföldi elődeiről. Elődeimről.  

Hogy mennyire ragaszkodtam magyarságomhoz, nézzék meg a kolozsvári  Polis -- Dávid Gyula vezette -- Könyvkiadónál tavalyelőtt  Benkő Levente gondozásában megjelent "Az őszinteség két napja" című könyvet: három héttel a magyar forradalom kitörése előtt, 1956 szept. 29-30.-án magyar írók, költők, szerkesztők csaptak össze a legkeményebb központi bizottsági titkárral, Miron Constaninescuval, akit azért küldtek Kolozsvárra, h. "gatyába rázza", megfélemlítse a békétlenkedő, kritizáló, lázongó magyar értelmiségieket. (Az előszóban (70. old.) Benkő neveket sorol: „ott volt Szilágyi András, Szabédi László, Sőni Pál, Sütő András, Kányádi Sándor, Bodor Pál, Méhes György, Székely János, Horváth István, Nagy István, Asztalos István, Nagy Olga, Marton Lili és sokan mások.” A 79 oldalas előszó végén Benkő ezt írja: "Nem vonható kétségbe (...) igaza van Bodor Pálnak, aki 2006 október 7.-én hozzám intézett elektronikus levelében így értékelte az akkori eseményeket: 'a romániai magyar értelmiségnek (...) ez volt a legélesebb önmegfogalmazása abban az évtizedben". A kötet 178-182 oldalán olvasható a 1956 szeptember 29-30.-i ülésen a pártvezérek jelenlétében elhangzott, főként kritikus élű felszólalásomnak a (románnyelvű, „tömörített” gyorsírói) jegyzőkönyvéből készült magyar fordítása. Tiltakoztam négy fővárosi magyar hetilap megszüntetése ellen; kifejtettem, hogy magyar szerkesztőségek, írók, újságírók Bukarestbe költöztetése káros, mert elszakítja őket közegüktől. Tiltakoztam a rossz sajtópolitika ellen, és ilyeneket mondtam: "Rendkívül nehéz ezekkel az aktivistákkal vitatkozni, akik azzal ülnek le, hogy nekik mindenben igazuk van." Bíráltam a pártvezetők arisztokratizmusát, különleges élelmiszer-ellátásukat, ami leválasztja őket a tömegekről. Káderpolitikai mondat: "Emberek, akiket senki nem szeret, nem tisztel, akiknek értékét nem ismerjük, mégis karriert csinálnak." Megjegyeztem, hogy a szocialista törvényesség helyreállítása jegyében ugyan rehabilitáltak embereket, de a nyilvánosság kizárásával. A törvényesség hiányát szemléltetve elmondtam: a nyomdából éjjel hazafelé tartva döbbentem láttam: a Szamos vendéglőből egy rendőr őrnagy (Cristea) a hajánál fogva rángatott ki egy fiatalembert. Jó csattanóként hozzátettem: az áldozatról másnap kiderült, hogy szekus őrnagy, aki a Dinamo sportegylettel jött Kolozsvárra. 

’68 júniusában a romániai magyarság markánsnak tartott képviselőivel találkozott Ceausescu, s a párt és a kormány vezető tagjai. Itt követeltem a bukaresti magyar Petőfi Művelődési Ház visszaállítását, (megtörtént), önálló nemzetiségi könyvkiadó engedélyezését (lett a Kriterion) és még egy magyar társadalmi-kulturális hetilap megjelentetését (lett A Hét). Nem sorolom, hogy Domokos Géza utódjaként az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi osztálya élén mit végeztem (itt csak annyit, hogy egyetlen év alatt két és félszeresére növeltük a kiadott magyar címek, azaz könyvek számát; nemzetiségpolitikai, nemzetiségi, összmagyar kulturális síkon létfontosságú sorozatokat indítottunk el (mint Szabó T. Attila hatalmas Erdélyi Magyar Szótörténeti Tára -- az első hat kötet ott jelent meg, a többi azóta az Akadémiai Kiadónál Pesten; vagy a Balogh Edgár kezdeményezte Romániai Magyar Irodalmi Lexikont, amely tkp. katasztere szinte az egész romániai magyar szellemi életnek (négy kötete jelent meg eddig). 69-ben már 22 új erdélyi magyar  regény szerepelt az évi tervünkben.  

1970 áprilisában a Kriterion főszerkesztői székéből átkerültem a Rádió és TV nemzetiségi műsorainak főszerkesztői munkakörébe. A magyar TV-műsor 1969 novemberében heti 20 vagy 25 perccel indult – politikai-gazdasági híradóval, némi magyar nótával, csárdással körítve. Amikor 1979 szeptemberében felmondtam, már 21 önálló játékfilm és TV-játék volt mögöttünk, olyan rendezők dolgoztak nekünk -- hogy csak az itt is ismerteket mondjam -- mint Harag György, Taub János, Szabó József, Fischer István, Cselényi László. A színművek és tévéjátékok, adaptációk  szerzői között Csehovtól Caragialeig vagy Pirandellóig,  Tomcsa Sándorig, Tamási Árontól Sütő Andrásig, Bajor Andorig, Kocsis Istvánig, Méhes Györgyig, Gheorghe Naghiuig sok kiváló klasszikus és kortárs író szerepelt. A kolozsvári Magyar Operával olyan Csodálatos Mandarint "csináltunk", hogy számtalan országba exportálhattuk. Akkor még ez volt az egyetlen, Erdélyben fogható, magyar nyelvű televíziós műsor -- a magyar falvak utcái hétfőn délután kiürültek. A szerkesztőség postáját a műsorban magam vállaltam. Számtalan kényes kérdés megoldásához sikerült így erélyesen hozzájárulni. (Például, ha jól emlékszem, a marosbogáti általános iskolának megtiltották, hogy magyar IV. osztályt indítson. A szülők levelére válaszolva azt mondtam, hogy a IV. magyar osztály mellett érvelő levelüket köszönöm, egyetértek velük, a levelet átadtam a minisztérium ez ügyben legfőbb illetékesének, kérésük megértésre talált. Postafordultával már máshonnan is (emlékszem: először józseffalváról) írtak a szülők... Ennek mintájára segítettünk megoldáshoz számos ügyet. Talán ennek köszönhetem, hogy a Securitate 1981-ben is azt írta a rólam -- részben kézzel! -- írott véleményezésében, melyet Stefano Bottoni kutatónak hála megkaptam -- hogy nacionalista vagyok. 

Ezzel le is zárom ezt a válaszjegyzetet a "Kolozsvári" szignójú levélírónak, aki emlékeztet apám nevére, és úgy emlegeti baloldali múltamat, mintha azt nem írtam volna meg már jó néhányszor, tán túl bőven. Üzenem levélírómnak: ami "rosszat" rólam megtudtak, azt mind-mind tőlem tudják, akik tudják. Fütyülök rá, hogy elegyes származásom vagy baloldaliságom miatt ki nem fogad el magyarnak. Na és akkor mi van?

                                                            Bodor Pál