H. Csillától, aki remek ütem- és formaérzékű színházi ember, Árpádtól, az írótól, aki talán a legnagyobb élő magyar újságíró is, meg Pártos Rolandtól, aki a temesvári piaristáknál nyolc évig osztálytársam volt, de a református hittanórán is együtt gubbasztottunk a templom alagsori termében, s most festőművész New Yorkban - állandóan töménytelen ajándékot kapok: a világháló képernyőin keringő fényképsorozatokat, diafilmeket, tréfákat, portrékat, ijesztgetéseket.
Árpád mellékletei pöttyös ikonokban jelennek meg, ezerszer végigpróbáltam, hogy mivel nyithatom ki ezeket - még nem jöttem rá. Szerencsére nemcsak ilyeneket küld. Rolandnak óriási a repertóriuma, előfordul, hogy háromnaponként hat-nyolc-tíz televíziós „művet” küld - mindegyik remek, csak én nem tudok angolul. Igaz, gyakran e nélkül is érthetőek, szépek, borzongatóak, meggondolkodtatóak.
Ma azonban rádöbbentem: már nem érdemlem meg mindezeket. Éppen Csilla küldeményeit néztem-élveztem: képsorozat Alaszkáról - amely egészen más, legalábbis a képek készítette övezetekben, mint gondoltam - meg csendélet-kompozíciók fehér-fekete, de lassan megszínesülő fényképeit - és a csudálatos görög Santorini szigetet - és azon kaptam magam, hogy, lassú, kéjes gyönyörködés helyett valójában pörgetem a képeket. Mint aki állandóan siet, még a Rembrandt-múzeumban is. Mintha nekem is csak az lenne fontos, hogy jártam Alaszkán, meg Santorini szigetén, meg az ezer csendélet házában. Mintha azért utaznék keresztül-kasul az elérhető világon, hogy gyorsan mindent szemrevételezzek.
Ha egész életemben így élek, az óriási, felejthetetlen szerelem négy másodpercet tartott volna. Nagy panaszunk, hogy rövid az élet, s vigaszul statisztikáinkban gyönyörködünk: hány szerelmünk volt, hány országban jártunk, hány koncerten voltunk, hány életet zsúfoltunk bele abba az egyetlenegybe - a sietségtől elfelejtünk élni, s mire kivénülünk sorsunkból, már emlékeink sincsenek.
Vajon még visszavezeti valami az emberiséget a sietségből az életbe?


Hozzászólások
Eddig 2 komment érkezett (
)
1.
georgia41
2009. 07. 17. 21:47
Egyszer olvastam a "Lassusàg dicsérete" cimü iràst 8màr nem tudom hol és kitöl volt ), ami azért tetszett, mert mindig hajlottam a meditativ életmodra. Még a sietös idökben is talàltam kiegyensulyozàst a csendben, visszavonulàsban. Teljes visszhangra talàlt nàlam ez a ma esti gondolatébresztöd is!
2.
lényeglátó
2009. 07. 22. 7:20
Mindenkinek joga: butának, becstelennek, félrevezetettnek lenni! Szerencsére, nem kötelező elolvasni. Akinek van saját esze, könnyebben boldogul.