Húszéves voltam, riporter, Nagybányáról érkeztem vissza reggel a kolozsvári napilap (akkor: Igazság) szerkesztőségébe, Negyvennyolc órát ágyban se voltam, s aznap kellett leadnom a több rovatos bányai oldalt. A redakció akkor a „Gyergyay-ház” földszintjén tanyázott, fölötte a román szerkesztőség. Megittam két vad feketét, és nekiültem írni, s diktálni Fodor Irénkének, a pehelykönnyű, már nem fiatal gépírónőnek, Dsida Jenő egykori szerelmének.

(Később bemutattam neki a diák és költő Gömöri Györgyöt, tehát még nem volt professzor s kutató - Oxford, Indonézia, Kalifornia Egyetemen, Harvard, Birmingham-i Keleteurópai Kutató Intézet, ismét Cambridge, Darwin College -, de szerelmesen foglalkozott Dsidával: Irénke utazóládájában szűz, másoktól sose látott leveleket, kéziratokat olvashatott.)

Leadtam az oldalt, elfogadták, s hazaájultam. Hárompercnyire laktam: az Egyetem utca 3 alatt. Lezuhanyoztam, úgy-ahogy megágyaztam (nyár volt, meleg), s leszédültem. És csengettek! Néhány másodperc, s már be is lépett az ajtón a még nálam is fiatalabb, bomba tehetséges és csinos kollegina, nevezzük Almának. Próbaidős a hetilapnál, s most levelekre kell válaszolnia, ilyet még nem csinált, az istenért, segítsek. De Alma, én már mélyen alszom, nem veszed észre? (S vázolom hullaságomat.) „Ha ma nem adom le, oda az állás! Éhen halok!

Micsoda kényszerhelyzet! „Alma, ülj az íróasztalomhoz, olvasd fel a levelet, a szememet sem vagyok képes nyitva tartani, de meghallgatom, és lediktálom a választ.” Vagy négyre szinte horkolva válaszoltam. Látványom lenyűgöző lehetett: nyilván Alma is elálmosodott tőlem, kicsit lepihenne. Jóccakát mondtam, s visszazuhantam az álomba. Levetkőzött, felvette az ott talált, könnyű, színes-csíkos köpenyem, s bevágódott mellém. Rövid ideig aludni hagyott, aztán fölébresztett. Pompás szeretőnek bizonyult, sokkal jobb nő volt, mint én akkor férfi, találékony, aktív, játékos, bolondos, és minden felvonás után hagyott aludni, amiért igen hálás voltam. Reggel zuhanyozott egyet, s eltűnt.

Ülök délelőtt a szerkesztőség földszinti sarokszobájában, a Jókai utca felőli nagy ablak nyitva, Kányádi Sanyi bekiabál. Az ablakhoz lépek. „Na - somolyog szatír-mosollyal - nem sokat aludtál az éjjel!” Dühbe gurulok. Valaki láthatta Almát kilépni tőlem. „Sándor, fogalmam sincs, mire célzol. Nagyon jól aludtam!” Most már gúnyos lesz Sándor: „Öreg, most ittunk kávét a Szentegyház utcai cukrászdában Almával, minden elmesélt, s kicsit dicsért is Téged. Pletykáljam el neked, hányszor ébresztett fel délutántól reggelig?” Sándort legszívesebben megfojtottam volna, Almáról nem is szólva.

(Korábbi naplóbejegyzéseim itt, a Klubhálón olvashatók.)

www.klubhalo.hu