Rég csodálom Petőcz András titokzatos, egységes-változatos sokoldalúságát. Ilyen lehet talán majd az új reneszánsz. Sűrű, fenyegető és igazmondó. Hang, kép, történet: minden, amit cselekszünk, meg amit a sors cselekszik mivélünk. Vers, zene, rémület.

Esti órában tegnap estem neki, s késő éjjel fejeztem be. Petőcz mintha minden évszázadot, földrészt és nemzetet összegyúrt-habart volna emberiséggé. Történelemmé, rettegéssé: művé. Szájszagú túszejtők, pokolhatalom, gyerek véres megerőszakolása, emberekre támadó óriáspatkányok, Für Elise zongorán, megmentés éhenhalástól szexért, tragikus csúcs- és végpontul pedig ama kaukázusi (beszlani) iskola iszonyú foglyul ejtése, tanulóinak gyilkolása.

És közben, sugallatszerűen: vajon nem ez az emberi lét igazi állapota, melyet csak művi feledés, a vért elmosó, elhomályosító öncsalás takar el olykor előlünk. Az átmenet. És közben az „Idegenek”. És a „másiknak” mindenki idegen. A másik néha én vagyok. Valaki másnak mindenki: a másik. S ha az „idegen” nem elég félelmetes, fokozzuk: „barbárok”.

Ragozhatnám értelmesebben. Nemcsak az ellenségnek látott-képzelt idegent öljük meg (ha ő az „ellenség”, akkor ugye jogosan) - felrobbantható a mozi is, a 198 halott között valószínű, hogy a mieink kevesebben vannak, mint „ők”. Petőcz a történelmet s a földkerekséget sűríti-oldja regénnyé. Mintha mindenütt otthontalanok lennénk, fenyegetettek, veszélyeztettek. Kiváló drámai világtankönyv lehetne: aki elolvssa, rádöbben, hogy egyetlen világban élünk. Minden felvonásban más a gyilkos és más az áldozat - mindkét szerepben lassan mindenkire sor kerül(het).

Nem szeretnék Petőcz András világának polgára lenni, talán mert belátom: az vagyok. S ha millió gyerekem lenne, mindegyik kezébe adnám ezt a könyvét. A saját ökölrázóinkat is megutálnák, olvasván, és végre megértenék rosszkedvemet. És talán-talán elmosolyodnának.

(Korábbi naplóbejegyzéseim itt, a Klubhálón olvashatók.)

www.klubhalo.hu