Elolvasom »

Több mint ezer napja több mint ezer írást közöltem a Nolblogon. Az utóbbi időben azonban a Nol-on elszabadult a durva személyeskedés, a verbális erőszak, a zsidózás. Mintha teljességgel megszűnt volna a moderálása. Az írások egyre jelentősebb részének kezelésében elemi etika, jó ízlés sem érvényesül. Érték és szemét vegyesen özönlik.

Természetesen nem azt tekintem szemétnek, ami az enyémtől különböző, vagy azzal ellentétes nézetet képvisel. Csak azt állítom, hogy szitokszavakkal nem vívható politikai polémia. Hiányos ismeretek toldása-foldása rágalmakkal semmi jóra, igazra nem vezet. A Nolblognak nem szabadna tűrnie, hogy a szélsőjobb ultraradikális (részben még nyelvhelyességben, helyesírásban is képzetlen) hívei reátelepedjenek. A Nolblognak évek óta vannak kitűnő, eredeti, újságírói-írói készséget is bizonyító, közkedvelt "törzs-szerzői" - őket szorítja háttérbe ez a vad hang. A puszta szomszédság a hasábokon az ilyen hangnem tobzódásával már kompromittálja a Nolblog java szerzőit.

Régebben a Népszabadság Vélemény-oldala rendszeresebben emelt ki a Nolblogból érdekes, eredeti, bátor hangú, tehetséges írásokat. Ez is alkalmas volt annak jelzésére, hogy mit értékel a szerkesztőség - implicite azt is, valamelyes mértékben, hogy mit nem… Nem hiszem, hogy a szólásszabadság örvén a Népszabadság Online blog-orgánumában éppenséggel bármi megjelenhet. Természetesen én csak annyit tehetek, hogy visszavonulok.

Köszönöm a szíves vendéglátást, nagy örömet is szerzett a több mint ezer vendégszereplés, különösen a rengeteg olvasói visszhang. Akik írtak nekem emberi hangon és módon, azoktól az olvasóktól bocsánatot kérek, hogy a Nolblogról mától eltűnök. A Klubhálón (www.klubhalo.hu), ahol 2005. április elseje óta minden nap közlök, írásaimat továbbra is megtalálják. Leveleiket a nevemre a napi@klubhalo.hu címre várom.

(Korábbi naplóbejegyzéseim itt, a Klubhálón olvashatók.)

www.klubhalo.hu

Akármilyen nyegle a magánéletében, az újságírónak (írásaiban) bizonyos módon-síkon vissza kell fognia magát. Hacsak egyáltalán nem veszi komolyan magát. Még a legkönnyebb műfajokban sem. Persze tehet úgy, mintha teljesen kiadná magát, legrejtettebb titkait is kifecsegné - de ez csak a pajzán nyilvánosságnak szánt identitása lehet, nem pedig az igazi. E kettő lehet hasonló, de nem egy az egyben azonos. Akármilyen is.

A beteggel beszélő orvos sem a teljes identitása bevetésével alakít ki meghitt, bizalmas viszonyt. E célra van neki mintegy önműködően megnyíló második (némelyeknél: első) karaktere, hanghordozása, szemérmes mosolya. Ez nem képmutatás.

Ha egy politikust nagyon dicsér a nagyközönség, egyáltalán nem biztos, hogy igazi jellemét, belső hangulatát, passzióit tartják rokonszenvesnek - sokkal inkább valószínűsíthető, hogy nagyon tehetséges színész, pap, rendező, tévéprédikátor is lehetett volna belőle. Van „nyilvánosság-tehetsége”. Ami egyáltalán nem egyenlő valamiféle hazugsággal. Pillanatig sem képzelem, hogy akit a nagyközönség kellemes, kedélyes, közvetlen embernek tart, az otthon rabiátus, vadul szigorú, gőgösen morgó alak. Nem azt állítom, hogy a nyilvános identitás akár ellentéte is lehet a valóságos egyéniségnek. Inkább úgy gondolom, hogy a nyilvánosságnak mintegy más hullámhosszon jelenik meg a politikus, a közíró, a plébános. De még a strandon, a tengerparton is. Kicsit úgy, mint amikor a homokban fekvő, szép alakú fiatal lány érzi, hogy fényképezik, vagy videóra veszik, szemernyit se moccan, mégis más, mintha teljesen egyedül napozna ugyanott, kora-kora reggel.

Ha magunkban vagyunk, legbelül is ellazulunk. S ez kívül is látszik. Nemcsak azon, hogy a sztár színésznő, ha biztos abban, hogy senki sem látja, netán piszkálja a fogát, az orrát. Aki jó megfigyelő, tudja: ha teljesen egyedül van otthon, és ablakán nem láthat be senki, lazább lehet a tartása, de még az arcvonásai is lazábbak. Az ötvenéves úgy ül az asztalnál, mintha jó néhány évvel idősebb lenne.

(Korábbi naplóbejegyzéseim itt, a Klubhálón olvashatók.)

www.klubhalo.hu

Egy hozzászóló az Orbán tusnádi huhogásához című jegyzetemhez "kolozsvári" álnéven azt pedzegeti, hogy apámat nem Bodornak hívták, én pedig elvtárs voltam. Igen, már réges-rég anyám nevén élek és írok, és mindig baloldali voltam és maradtam. Apámat mélyen-erősen szerettem, róla írtam Apám könyve, avagy haldoklás anyanyelven c. regényemet, és mielőtt visszatértem 1983-ban Magyarországra, részletesen vallottam előéletemről, származásomról  a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtára akkori vezetőjének, Kabdebó Lórántnak, s a kb. húsz oldalas szöveg 1983 elején meg is jelent a kecskeméti Forrásban.  

Egyébként is: mióta egyáltalán megszólalok nyilvánosan -- kb. 1946 óta -- mindig is baloldali voltam. És maradtam. Baloldali, (református) magyar. A temesvári piaristákat egy 1923-as törvény arra kényszerítette, h. románul tanítsanak, de én, diákjukként  nagy példányszámú magyar diáklapot indítottam, mely Erdély-szerte terjedt. 16 évesen a Magyar Népi Szövetség bánsági ifjúsági sajtófelelősévé választottak. Érettségi után a bukaresti Romániai Magyar Szó szerkesztőségébe vettek fel, Bukarestben felvételiztem az egyetemre, de még abban az évben,  hogy legalább az egyetemet magyarul végezzem, felmondtam az állásomat és 1948 december 10.-én Kolozsvárra költöztem, átiratkoztam a Bolyai Egyetemre, és lettem a helyi napilap, majd (51 novemberétől) az Utunk c. irodalmi-művészeti hetilap belső munkatársa 1967 elejéig. Itt szereztem tudomást anyám kolozsvári és székelyföldi elődeiről. Elődeimről.  

Hogy mennyire ragaszkodtam magyarságomhoz, nézzék meg a kolozsvári  Polis -- Dávid Gyula vezette -- Könyvkiadónál tavalyelőtt  Benkő Levente gondozásában megjelent "Az őszinteség két napja" című könyvet: három héttel a magyar forradalom kitörése előtt, 1956 szept. 29-30.-án magyar írók, költők, szerkesztők csaptak össze a legkeményebb központi bizottsági titkárral, Miron Constaninescuval, akit azért küldtek Kolozsvárra, h. "gatyába rázza", megfélemlítse a békétlenkedő, kritizáló, lázongó magyar értelmiségieket. (Az előszóban (70. old.) Benkő neveket sorol: „ott volt Szilágyi András, Szabédi László, Sőni Pál, Sütő András, Kányádi Sándor, Bodor Pál, Méhes György, Székely János, Horváth István, Nagy István, Asztalos István, Nagy Olga, Marton Lili és sokan mások.” A 79 oldalas előszó végén Benkő ezt írja: "Nem vonható kétségbe (...) igaza van Bodor Pálnak, aki 2006 október 7.-én hozzám intézett elektronikus levelében így értékelte az akkori eseményeket: 'a romániai magyar értelmiségnek (...) ez volt a legélesebb önmegfogalmazása abban az évtizedben". A kötet 178-182 oldalán olvasható a 1956 szeptember 29-30.-i ülésen a pártvezérek jelenlétében elhangzott, főként kritikus élű felszólalásomnak a (románnyelvű, „tömörített” gyorsírói) jegyzőkönyvéből készült magyar fordítása. Tiltakoztam négy fővárosi magyar hetilap megszüntetése ellen; kifejtettem, hogy magyar szerkesztőségek, írók, újságírók Bukarestbe költöztetése káros, mert elszakítja őket közegüktől. Tiltakoztam a rossz sajtópolitika ellen, és ilyeneket mondtam: "Rendkívül nehéz ezekkel az aktivistákkal vitatkozni, akik azzal ülnek le, hogy nekik mindenben igazuk van." Bíráltam a pártvezetők arisztokratizmusát, különleges élelmiszer-ellátásukat, ami leválasztja őket a tömegekről. Káderpolitikai mondat: "Emberek, akiket senki nem szeret, nem tisztel, akiknek értékét nem ismerjük, mégis karriert csinálnak." Megjegyeztem, hogy a szocialista törvényesség helyreállítása jegyében ugyan rehabilitáltak embereket, de a nyilvánosság kizárásával. A törvényesség hiányát szemléltetve elmondtam: a nyomdából éjjel hazafelé tartva döbbentem láttam: a Szamos vendéglőből egy rendőr őrnagy (Cristea) a hajánál fogva rángatott ki egy fiatalembert. Jó csattanóként hozzátettem: az áldozatról másnap kiderült, hogy szekus őrnagy, aki a Dinamo sportegylettel jött Kolozsvárra. 

’68 júniusában a romániai magyarság markánsnak tartott képviselőivel találkozott Ceausescu, s a párt és a kormány vezető tagjai. Itt követeltem a bukaresti magyar Petőfi Művelődési Ház visszaállítását, (megtörtént), önálló nemzetiségi könyvkiadó engedélyezését (lett a Kriterion) és még egy magyar társadalmi-kulturális hetilap megjelentetését (lett A Hét). Nem sorolom, hogy Domokos Géza utódjaként az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi osztálya élén mit végeztem (itt csak annyit, hogy egyetlen év alatt két és félszeresére növeltük a kiadott magyar címek, azaz könyvek számát; nemzetiségpolitikai, nemzetiségi, összmagyar kulturális síkon létfontosságú sorozatokat indítottunk el (mint Szabó T. Attila hatalmas Erdélyi Magyar Szótörténeti Tára -- az első hat kötet ott jelent meg, a többi azóta az Akadémiai Kiadónál Pesten; vagy a Balogh Edgár kezdeményezte Romániai Magyar Irodalmi Lexikont, amely tkp. katasztere szinte az egész romániai magyar szellemi életnek (négy kötete jelent meg eddig). 69-ben már 22 új erdélyi magyar  regény szerepelt az évi tervünkben.  

1970 áprilisában a Kriterion főszerkesztői székéből átkerültem a Rádió és TV nemzetiségi műsorainak főszerkesztői munkakörébe. A magyar TV-műsor 1969 novemberében heti 20 vagy 25 perccel indult – politikai-gazdasági híradóval, némi magyar nótával, csárdással körítve. Amikor 1979 szeptemberében felmondtam, már 21 önálló játékfilm és TV-játék volt mögöttünk, olyan rendezők dolgoztak nekünk -- hogy csak az itt is ismerteket mondjam -- mint Harag György, Taub János, Szabó József, Fischer István, Cselényi László. A színművek és tévéjátékok, adaptációk  szerzői között Csehovtól Caragialeig vagy Pirandellóig,  Tomcsa Sándorig, Tamási Árontól Sütő Andrásig, Bajor Andorig, Kocsis Istvánig, Méhes Györgyig, Gheorghe Naghiuig sok kiváló klasszikus és kortárs író szerepelt. A kolozsvári Magyar Operával olyan Csodálatos Mandarint "csináltunk", hogy számtalan országba exportálhattuk. Akkor még ez volt az egyetlen, Erdélyben fogható, magyar nyelvű televíziós műsor -- a magyar falvak utcái hétfőn délután kiürültek. A szerkesztőség postáját a műsorban magam vállaltam. Számtalan kényes kérdés megoldásához sikerült így erélyesen hozzájárulni. (Például, ha jól emlékszem, a marosbogáti általános iskolának megtiltották, hogy magyar IV. osztályt indítson. A szülők levelére válaszolva azt mondtam, hogy a IV. magyar osztály mellett érvelő levelüket köszönöm, egyetértek velük, a levelet átadtam a minisztérium ez ügyben legfőbb illetékesének, kérésük megértésre talált. Postafordultával már máshonnan is (emlékszem: először józseffalváról) írtak a szülők... Ennek mintájára segítettünk megoldáshoz számos ügyet. Talán ennek köszönhetem, hogy a Securitate 1981-ben is azt írta a rólam -- részben kézzel! -- írott véleményezésében, melyet Stefano Bottoni kutatónak hála megkaptam -- hogy nacionalista vagyok. 

Ezzel le is zárom ezt a válaszjegyzetet a "Kolozsvári" szignójú levélírónak, aki emlékeztet apám nevére, és úgy emlegeti baloldali múltamat, mintha azt nem írtam volna meg már jó néhányszor, tán túl bőven. Üzenem levélírómnak: ami "rosszat" rólam megtudtak, azt mind-mind tőlem tudják, akik tudják. Fütyülök rá, hogy elegyes származásom vagy baloldaliságom miatt ki nem fogad el magyarnak. Na és akkor mi van?

                                                            Bodor Pál

Nem az a baj, hogy Orbán mostanság papírból olvasó szónok - megértem. Némely remek színész sem tanulta meg soha a szerepét; súgó diktálta föl neki a figurát, a szavait, de a jellemét, gondolkodását, érzelmeit is. Orbán saját hangszóróját is túlkiabálná - csak ne halljuk régebbi szavait. Valamikor őszintén hittem: főszereplőnek született.

Orbán valóban kemény, leleményes. Ismeri közönségét, és tudja, mitől döglik a légy. Milyen áron maradt mindvégig pártja élén? Egyszerű. Valahányszor más politikai arculatú vezér kellett volna, ő tüstént ábrázatot cserélt. (Fiatalok között ezért is hódíthat könnyebben: nekik erről nincsenek emlékeik.) Taktikai ihletésre változtatta stratégiáit is. Az Országházban régebb a csuhásokat szidta, ma - református létére - az egyik legmagasabb pápai, vatikáni kitüntetés viselője. Ujjainkon számolhatjuk, hogy eleddig hányféle-fajta párt vezetője volt.

Hogy most a baloldal pusztulásában hisz? Létkérdése, hogy higgyen ebben. De a baloldalt pillanatig sem gyászolja a német Linke (Balpárt) elnöke, Lafontaine, sem a német szocdemek. Nem ad hitelt a huhogásnak sem az olasz, a spanyol, a portugál, a francia baloldal. E horror- változású világban épp a baloldal vetette le kagyló-merevségét, keresi a legjobb platformot, szervezeti formát, gondolatmenetet: ezért van annyiféle baloldali képlet. És ez nem a vég, hanem az újrakezdések jele. Horrorisztikus világgondok idején az igazi útkeresés világszerte a baloldalon van. (Dél-Amerikáról most nem is beszélve.)

A magyar baloldaliak nem örülnek a (szélső)jobb térhódításának, és tudják, milyen szerepe van ebben a Fidesznek. Nem állítják, hogy a mai MSZP a magyar baloldaliság eszményi pártja - de biztos nem szavaznak Orbán (kétharmados) teljhatalmára, nem őrültek meg. Nincsenek meggyőződve arról, hogy ha kell, Orbán nem áll össze Torgyánnal, pardon, akár a Jobbikkal is.

Mulatságos, hogy két honi szélsőségről szólott Tusnádon OV: jobbra a Jobbik - balra a szocialisták és a liberálisok! Ha maga Európa ott ült volna az előadásán, kivételesen neveletlenül röhögött volna. Mert ha Orbán azt mondja, hogy pillanatnyilag a Szocialista Párt nincs a legjobb formában - azt hümmögtem volna: nahát, ebben valóban van valami. De hogy szélsőséges? Ez nevetséges. S a magyar liberálisok szélsőségesek? Na ne. Már szélük sincs.

A baloldalt nem temetik, a baloldal feltámad. Az MSZP-nek alaposan meg kell ráznia magát a következő hetekben-hónapokban; mert ha nem képes híveinek, barátainak élére állni, ha visszanyert súlyával nem szünteti meg a félelmet a szélsőjobbtól, és így vagy úgy nem gátolja meg (kétharmados!) hatalomra jutását - akkor a balnak újjá kell szerveződnie, új, nagy pártot kell teremtenie. Ebben hatásos segítője a jobboldal erőszakossága, mohó hatalomvágya - és visszaélése a magyarok forró nemzeti érzelmeivel.

(Korábbi naplóbejegyzéseim itt, a Klubhálón olvashatók.)

www.klubhalo.hu

Ceausescu és neje a hetvenes évek elején látogatást tett Kínában Maónál. Csakis addig tartott Ceau „nyitása” azt követően, hogy megtagadta a részvételt Csehszlovákia lerohanásában, amitől hirtelen népszerű lett - még Romániában is. Akkor tüstént kampányt épített erre a népszerűségre, egymás után találkozott különféle hazai (etnikai, érzelmi, már-már politikai) csoportokkal - a magyarokkal is, 1968 júniusában.

Ez azonban nem sikeredett lojalitás-tüntetésnek, a tizenkét órás találkozón huszonegyen szólaltunk fel: igényeket, sérelmeket, törekvéseket, kéréseket, követeléseket soroltunk, erős érveléssel. A románul rosszul beszélő, saját kisebbségi körében roppant fegyelmezett, régi pártkatona asztalos, kitűnő író Nagy István (lásd például Réz Mihályék kóstolója című kötete vagy a Harag György rendezésében 1966-ban óriási sikert aratott Özönvíz előtt című drámája) itt kitálalt nemzetiségi ügyben - Ceausescu akkor és ott hevesen összeveszett vele. Ettől fogva az író kegyvesztett lett. Holott életükben először a harmincas években, a börtönben találkoztak.

A találkozót két-három évig tartó politikai színjáték követte: a felszólalók javaslatainak egy részét teljesítették, az oktatási tárcához magyar államtitkárt neveztek ki, a művelődési minisztériumban nemzetiségi irodát létesítettek, visszaállították a bukaresti Petőfi Házat, lett önálló kisebbségi kiadó (a Kriterion), új kulturális hetilap (A Hét), lett magyar nyelvű tévéműsor, némely felsőfokú oktatási intézetnél egy-két magyar rektort vagy prorektort neveztek ki, stb.

Ez az „engedékeny” időszak a kínai látogatásig tartott. Nyilván ott megerősítették önbizalmában (jóval korában már járt Nixon és De Gaule Bukarestben, Ceausescu Angliában és az Egyesült Államokban). Tehát következett a kisebbség-gyűlölete, egyúttal következtek a nyelvi korlátozások. A nemzetiségiek nyelvén megszólaló médiában tilos volt anyanyelven megnevezni falvakat, városokat - akkor is, ha főleg nemzetiségiek lakták azokat. A televízió német és magyar szerkesztőségében dolgoztam - kész őrület volt. „Nagyenyedi (eredetileg Bethlen Gábor református) kollégium” helyett nem mondhattuk: az Aiud-i liceum. Elviselhetetlen volt Kolozsvár helyett Cluj-Napocát mondani. Csikszeredai helyett Miercurea Ciuc-i. A német adásban Brassót nem nevezhették Kronstadt-nak, a Cenk alatti városról beszéltek - és így tovább.

Végül nemcsak a „kivásárlás” sodorta ki az NSZK-ba a svábokat és szászokat - hanem az állandó vegzálás is. Biztos vagyok benne, hogy az erdélyi magyarság is nehezebben szánja rá magát a „kivonulásra”, kivándorlásra, ha nem éri annyi zaklatás, piszkálás. De lehet, hogy valójában ez volt a cél: a minél teljesebb, etnikailag egyneműbb nemzetállam.

(Korábbi naplóbejegyzéseim itt, a Klubhálón olvashatók.)

www.klubhalo.hu

H. Csillától, aki remek ütem- és formaérzékű színházi ember, Árpádtól, az írótól, aki talán a legnagyobb élő magyar újságíró is, meg Pártos Rolandtól, aki a temesvári piaristáknál nyolc évig osztálytársam volt, de a református hittanórán is együtt gubbasztottunk a templom alagsori termében, s most festőművész New Yorkban - állandóan töménytelen ajándékot kapok: a világháló képernyőin keringő fényképsorozatokat, diafilmeket, tréfákat, portrékat, ijesztgetéseket.

Árpád mellékletei pöttyös ikonokban jelennek meg, ezerszer végigpróbáltam, hogy mivel nyithatom ki ezeket - még nem jöttem rá. Szerencsére nemcsak ilyeneket küld. Rolandnak óriási a repertóriuma, előfordul, hogy háromnaponként hat-nyolc-tíz televíziós „művet” küld - mindegyik remek, csak én nem tudok angolul. Igaz, gyakran e nélkül is érthetőek, szépek, borzongatóak, meggondolkodtatóak.

Ma azonban rádöbbentem: már nem érdemlem meg mindezeket. Éppen Csilla küldeményeit néztem-élveztem: képsorozat Alaszkáról - amely egészen más, legalábbis a képek készítette övezetekben, mint gondoltam - meg csendélet-kompozíciók fehér-fekete, de lassan megszínesülő fényképeit - és a csudálatos görög Santorini szigetet - és azon kaptam magam, hogy, lassú, kéjes gyönyörködés helyett valójában pörgetem a képeket. Mint aki állandóan siet, még a Rembrandt-múzeumban is. Mintha nekem is csak az lenne fontos, hogy jártam Alaszkán, meg Santorini szigetén, meg az ezer csendélet házában. Mintha azért utaznék keresztül-kasul az elérhető világon, hogy gyorsan mindent szemrevételezzek.

Ha egész életemben így élek, az óriási, felejthetetlen szerelem négy másodpercet tartott volna. Nagy panaszunk, hogy rövid az élet, s vigaszul statisztikáinkban gyönyörködünk: hány szerelmünk volt, hány országban jártunk, hány koncerten voltunk, hány életet zsúfoltunk bele abba az egyetlenegybe - a sietségtől elfelejtünk élni, s mire kivénülünk sorsunkból, már emlékeink sincsenek.

Vajon még visszavezeti valami az emberiséget a sietségből az életbe?

(Korábbi naplóbejegyzéseim itt, a Klubhálón olvashatók.)

www.klubhalo.hu

Azt írja G. Ákos: „T. Diurnus! Élvezettel olvasom Grétsy László A mi nyelvünk című, Íróink és költőink a magyar nyelvről alcímű pompás válogatását, és örömmel fedeztem föl benne Öntől is három írást. Az első címe: Egy pidgin-magyarhoz. Arról, aki nem gondolkodik árnyalatokban, mert ehhez a szavai is hiányoznak. Ön legszívesebben anyanyelvi tanfolyamot szervezne neki. Mély együttérzés fogott el. Aztán megnéztem a dátumát: 1983. Akkor Ön ezt mégse kisebbségi sorban írta, hisz ’83-ban már elkezdte pesti karrierjét. Itt már nem kellett nagy bátorság az anyanyelvünk védelmezéséhez. Igaz?”

T. G. Ákos! Az írás nem ’83-ban, hanem 1976-ban született. A mi nyelvünk című kötetben írásom alatt ez áll: Szélmalomjáték, 1983. Szélmalomjáték a címe a’83-ban megjelent Kriterion-kötetnek, amelynek 180. oldalán Grétsy László rátalált erre az 1976-os írásra. S ha már fellapoztuk, íme, tömörített idézetek belőle. (A 357-367. oldalról.)

- Senkinek se legyen oka fennhéjázóan büszkének lenni arra, hogy ilyennek vagy olyannak [az eredeti kéziratban: kisebbséginek vagy többséginek] született; de főként: senkinek se legyen érdeke, hogy ilyenből olyanná - vagy olyanból ilyenné legyen.

- Nemzeti érzelmei mindenkinek: szentek és érinthetetlenek. Magasabb fokon: ez kölcsönös.

- A kisebbség nemcsak kevesebb - más is. Nem jobb - de más. A többség nemcsak több: más. Nem jobb, de más.

- Nemzetét szerelmesen szerető költő ostorozhatja önnön nemzetét - de szavait nem „fair” a szomszédban idézni.

- Szeretni egy közösséget kívülről is lehet - ostorozni csak belülről.

- Nem tudok eleget ahhoz, hogy mindenben kételkedjem.

- Felháborít, ha kételkednek jóhiszeműségemben. Épp legfőbb hibámban kételkednek?

- Az élet minőségét azon lehet lemérni, hogy mennyibe kerül erkölcsileg.

- A Tízparancsolatot akkor és ott fogalmazták meg, amikor-ahol kampányt kellett indítani a legveszélyesebb-gyakoribb bűnök ellen. Azóta is érvényes: legjellemzőbb bűneink leltára.

- Fordítsd meg a társadalom jelszavait, s kirajzolódik önarcképe! Vagy: erkölcsi terve.

- Nagy emberré nevezte ki magát. De már keresi a könnyebb állást.

- Az olcsó győzelemre mindig ráfizetsz.

- Könnyebb lemondani a sikerről, mint vállalni a kudarcot.

- Ha lenne igazán fontos dolgod, nem fontoskodnál.

- Sose sírj, ha nincs rá komoly okod! S ha meg van - pláne ne!

- Nem szerettem hazudni. De az ember nem teheti mindig azt, amit szeret.

- Csöndes ember volt. Csak akkor vették észre, hogy nem szeretik, amikor meghalt.

- „Régebben magam is…” - mormogta megértő nosztalgiával a rég kialudt vulkán.

- „Hátha mégis - motyogta lelkesen a majom, s tovább tanulgatta a gépfegyver kezelését -, hátha mégis ember lesz belőlem.

(Korábbi naplóbejegyzéseim itt, a Klubhálón olvashatók.)

www.klubhalo.hu

Ha sok életem lenne, az egyiket rászánnám a média-hamisítások begyűjtésére az egész világon, persze, tudományos médiatörténeti és médiaetikai kutatóintézet segítségével. Először a világtörténelmi szerepet játszó eseteket nyomoznám végig. Azt tehát, hogy kinek az érdeke volt, ki fizethetett érte, kit vett meg, ki szolgáltatta az anyagot hozzá, kipukkant-e végül, lelepleződött-e, volt-e következménye s mekkora, és így tovább.

A legnagyobbakkal kezdeném, amelyek rendszerint nem média-teremtette események voltak, sőt. Tudjuk, ugye, hogy a történelem pletykatáraiban még az amerikai flottára hadüzenet nélkül Pearl Harbour-nál irtózatos csapást mérő japán légitámadásról is olyan hírek keringtek, hogy mivel ezzel sikerült az USA-t végül beprovokálni a második világháborúba, amivel Roosevelt elnök nagyon is egyetértett - ki tudja, mi rejtőzött-rejtőzik e mögött. Vajon az amerikai média megengedett-e magának ironikus célzásokat erre. 1996-ban, egy rövid amerikai utazásomon is hallottam ezt az inszinuációt.

A legborzasztóbbak mégis a Katyn-i tömegsírok. 1943-ban, Szmolenszk térségében, egy Katyn nevű falu határában a német csapatok tömegsírokra bukkantak. Föltárták ezeket, és kiderült, hogy négyezer-száz, jobbára tarkón lőtt lengyel tisztet temettek oda. Minden jel arra vallott, hogy 1939-ben, amikor a szovjet csapatok keletről benyomultak Lengyelországba (a Molotov-Ribbentropp paktum Lengyelország felosztására vonatkozó egyezsége alapján), foglyuk ejtették ezeket a tiszteket, majd barbárul, minden nemzetközi előírásra fittyet hányva, agyonlőtték őket.

Én tizenhárom-tizennégy éves kölyök voltam, amikor a remek kivitelezésű német „háborús” képeslap, a Signal gazdagon illusztrálva beszámolt erről. Tudtam, magyar szakértő is részt vett a leletek hiteles minősítésében. Barátaim borzadva olvasták, bámulták, s én toporzékolva tiltakoztam az ellen, hogy ezt a szovjetek művelték volna. A Szovjetunió 1946-ban a háborús bűnökről ítélkező nürnbergi törvényszék elé is vitte a Katyn-i vádat, de megbukott vele. ’46-ban erről nem is szereztem tudomást.

Számos hasonló, nagy horderejű esemény elhallgatásával, előjeleinek megfordításával, a tények ferdítésével, meghamisításával sokféle szerepet eljátszhat, s el is játszott a média. Emberileg az a legpokolibb ebben, hogy ennek mindig voltak ártatlan, jóhiszemű cinkosai a sajtóban is - sokan vagyunk, akik mindenkori politikai beállítottságunknak megfelelő értelmezést könnyebben, mert szívesebben hisszük el.

(Korábbi naplóbejegyzéseim itt, a Klubhálón olvashatók.)

www.klubhalo.hu

Markáns, feszült arc, nem állítom, hogy vonásai, színei jellemzőek lennének Európa egyik vagy másik nemzetére. Elhinném, ha franciának, németnek vagy csehnek vallaná magát. Neve magyar, és egybeesik az egyik magyar település nevével. Kétségkívül jó beszédű, jól fogalmazó ember, de nem az a fajta, aki nagyon szeret „smúzolni”. Érdekes tehát, amikor az ilyen ember valamelyest mégis megnyílik, és ömlik belőle a vallomás, az élete.

Lévén pilóta, rendszeresen repül. Végzett vakrepülési gyakorlatokat is, összevetette a műszerek jelzéseit saját, kvázi bekötött szemű hely- és helyzet-érzékeléseivel, és kénytelen volt megállapítani, hogy minden esetben a műszaki „jelentés” (mondjuk a gép dőlési szögéről) volt a hitelesebb. Ő úgy vélte, hogy a gép balra fordul, és kissé lejtős vonalon halad, a műszerek egyenletes magasságot és egyenes irányú haladást jeleztek. „Nekik” volt igazuk.

Hat órát alszik, s van, amikor tizenhat órát taxizik. Amikor kísérletezik odafent, rendszerint egy pilótatársa ül mellette, aki pillanatnyilag (félek, elfelejtettem a bevett műszót) légi irányító. Igen, foglalkozik tanult szakmáival, matematikát és fizikát végzett, de már csak alkalmilag tanít - leginkább azon jár az esze, amit a legnehezebb megmagyarázni. Valamelyik sokadalomban egy parádés dúvad - azaz egy férfiú, akinek igen verekedős volt a kedve, erősen randalírozott - csillapíthatatlan volt. Szép nyugodtan odasétált hozzá, és kivezette. Nem kiáltott rá, a karját sem ragadta meg erélyesen, csak ránézett, s a fickó nyomban engedelmeskedett. Volt még néhány ilyen élménye, nem érti.

Logisztikai problémák megoldásával foglalkozik. Az egyik vállalat rengeteget bajlódott némely szállítmányozási kérdéssel, akadt valaki, aki hallott róla, a matek-fizikatanár pilótáról, hogy ez a heppje, a logisztika - meghívták, miután hosszú ideig mindenki csődöt mondott, ő rövid úton megoldotta. Általában ha egy vállalatnak az első látásra logikusan választható három megoldás egyike sem felelt meg, elhívták őt, s ő valahogy mindig rábukkant a negyedik, ötödik, a ki tudja hányadik változatra: a megoldásra.

- Szabad idejét mivel tölti legszívesebben? - kérdeztem, mint egy elsőéves lap-gyakornok.

- Nemigen van, de ha adódik, leginkább jó irodalmat olvasok.

Irigyen írtam le ezeket a sorokat. Nemcsak azért, mert semmiféle logisztikai kérdést nem lennék képes megoldani, még rendet sem vagyok képes csinálni, csak rendetlenséget - de már gépkocsihoz sincs jogosítványom, a repülőhöz nem is lesz.

(Korábbi naplóbejegyzéseim itt, a Klubhálón olvashatók.)

www.klubhalo.hu

Húszéves voltam, riporter, Nagybányáról érkeztem vissza reggel a kolozsvári napilap (akkor: Igazság) szerkesztőségébe, Negyvennyolc órát ágyban se voltam, s aznap kellett leadnom a több rovatos bányai oldalt. A redakció akkor a „Gyergyay-ház” földszintjén tanyázott, fölötte a román szerkesztőség. Megittam két vad feketét, és nekiültem írni, s diktálni Fodor Irénkének, a pehelykönnyű, már nem fiatal gépírónőnek, Dsida Jenő egykori szerelmének.

(Később bemutattam neki a diák és költő Gömöri Györgyöt, tehát még nem volt professzor s kutató - Oxford, Indonézia, Kalifornia Egyetemen, Harvard, Birmingham-i Keleteurópai Kutató Intézet, ismét Cambridge, Darwin College -, de szerelmesen foglalkozott Dsidával: Irénke utazóládájában szűz, másoktól sose látott leveleket, kéziratokat olvashatott.)

Leadtam az oldalt, elfogadták, s hazaájultam. Hárompercnyire laktam: az Egyetem utca 3 alatt. Lezuhanyoztam, úgy-ahogy megágyaztam (nyár volt, meleg), s leszédültem. És csengettek! Néhány másodperc, s már be is lépett az ajtón a még nálam is fiatalabb, bomba tehetséges és csinos kollegina, nevezzük Almának. Próbaidős a hetilapnál, s most levelekre kell válaszolnia, ilyet még nem csinált, az istenért, segítsek. De Alma, én már mélyen alszom, nem veszed észre? (S vázolom hullaságomat.) „Ha ma nem adom le, oda az állás! Éhen halok!

Micsoda kényszerhelyzet! „Alma, ülj az íróasztalomhoz, olvasd fel a levelet, a szememet sem vagyok képes nyitva tartani, de meghallgatom, és lediktálom a választ.” Vagy négyre szinte horkolva válaszoltam. Látványom lenyűgöző lehetett: nyilván Alma is elálmosodott tőlem, kicsit lepihenne. Jóccakát mondtam, s visszazuhantam az álomba. Levetkőzött, felvette az ott talált, könnyű, színes-csíkos köpenyem, s bevágódott mellém. Rövid ideig aludni hagyott, aztán fölébresztett. Pompás szeretőnek bizonyult, sokkal jobb nő volt, mint én akkor férfi, találékony, aktív, játékos, bolondos, és minden felvonás után hagyott aludni, amiért igen hálás voltam. Reggel zuhanyozott egyet, s eltűnt.

Ülök délelőtt a szerkesztőség földszinti sarokszobájában, a Jókai utca felőli nagy ablak nyitva, Kányádi Sanyi bekiabál. Az ablakhoz lépek. „Na - somolyog szatír-mosollyal - nem sokat aludtál az éjjel!” Dühbe gurulok. Valaki láthatta Almát kilépni tőlem. „Sándor, fogalmam sincs, mire célzol. Nagyon jól aludtam!” Most már gúnyos lesz Sándor: „Öreg, most ittunk kávét a Szentegyház utcai cukrászdában Almával, minden elmesélt, s kicsit dicsért is Téged. Pletykáljam el neked, hányszor ébresztett fel délutántól reggelig?” Sándort legszívesebben megfojtottam volna, Almáról nem is szólva.

(Korábbi naplóbejegyzéseim itt, a Klubhálón olvashatók.)

www.klubhalo.hu

Kétféleképp élhetsz. Meghúzod magad, kussolsz, zsarnokian uralkodsz arcvonásaidon, semmi szemöldök-fölvonás, ajkbiggyesztés - vagy ordítsz, s azt cselekszed, amit gondolsz. Az elsőhöz nincs tehetségem, csak tapasztalatom, a második besodorhat a vadak közé, akiket aztán nem győzök igazságosságra, tárgyilagosságra inteni, s a végén kinyírnak.

Van, aki az első szerepből, a hallgatásból is karriert fut be. Ha jó színész, némasága nem ürességet, gyávaságot - hanem titokzatosságot sugall. Vajon ő a CIA főembere? Az Al Kaida közép-európai főmuftija? Karate világbajnok? Vagy csak a kelet-közép-európai rakétapajzs-egyezmény NATO-biztosa? De hogy ilyesmit sugalmazzon, képességben világsztárnak kell lennie. Látszólag villamosjegy-árus, szinte toprongy, körötte mégis fölvöröslik a gyanú, hogy a furnér-kajütben tábornok ül. Márpedig ha szótlanul is tekintélyt szerez, ha kicsit is félnek tőle, ha nem merik ugratni, szőrmentén se csócsálni, piszkálni - akkor megnyerte a csatát. A „gyáva senki” sikeresen megjátszotta, hogy Valaki. Csak hát az a kérdés, hogy amit titkol, az vajon semmi, vagy valóban Valami. Program. A világ stratégiai kritikája. Éles elemzése a létnek. Atompisztoly. Vagy csak langyos űr. (A szótlanok zöme leállítja az agyát, nem töpreng semmin: üresen könnyebb bénának, némának maradni.)

A másik fajta? Hát az izgága, tomboló lázadó se mindig Akadémiai Könyvtár. Nem kerül neki sokba az üvöltés, és véletleneken múlik, hogy melyik oldalon áll, ugrál. Véletlenen, ha oly esetleges a család, a tanító (meg a lelkész, a könyv, az újság). Jobbára a felület ragadja meg, a tüntető szenvedély, erő, mely remekül illik fokozatosan fölfedezett kudarcához. Közel kerül olyan csoporthoz, mely elfogadható magyarázatot ad, hogy miért nem lett milliomos, miért nem a Barca centere, a manöken szerelme - csak vodkázó, mellőzött kisértelmiségi. Aztán (mondom sommásan) belőle lesz, érthetően, a radikális: jobb- vagy baloldali… Mindig mindenütt van kellő ok és ürügy jobb s bal radikalizmusra is.

Azt idézik a közelemben írásban (fiatal könnyűzenészekkel készített interjúból), hogy e műfajban, „ha nem vagy buzi, néger vagy zsidó - semmi esélyed”. Tény: mindhárom csoportból (s a cigányok közül) sok tehetséges zenész kerül ki - a politikai megkülönböztetés e könnyűzenei alátámasztása rendkívül érdekes. Ha csak zenei ambíciók érvényesülését akadályozná a homoszexuálisok, négerek, cigányok, zsidók túlreprezentált jelenléte a jazzben, a lokálzenében stb., - ennyi feszültséget még kibír a világ. (Bár lehet, hogy a matektanárok között ugyanannyi a homo-erotikus, csak ők inkább titkolják. Nem könnyű zenészek: nehéz tanárok.) Olyik jazz-zenész tán fehérítette a négerségét - de cigány, zsidó, fekete s homo-erotikus ebbe a zenébe belefér.

(Korábbi naplóbejegyzéseim itt, a Klubhálón olvashatók.)

www.klubhalo.hu

Nem illik üres fejjel leülni írni. Pedig bizony üres lenne, ha buta indulat töltené meg. ’43-ban Temesváron piarista diák voltam, román osztálytársammal lófráltunk hazafelé a Püspök-úton, tán tizenhárom évesek lehettünk, fejünkön sulink kék egyensapkája, már elhagytuk barátunk, Győri Péterék házát (Péter az izraeli légi /tengeri?/ flotta főtisztje lett), már a Rozália utca sarkánál jártunk (a házban később az Akadémia műhelye is működött).

Abban melózott másik kollégánk, Belgrader Misi, miután visszatért több évi fegyenc-munkából a Duna-Csatornáról, elítélték, mert olvasni járt az angolkönyvtárba; de azután etnográfiát végzett, Németországban doktorált, Karlsruheban az Etnográfiai Lexikon munkatársa lett, s mert csak ő tudott magyarul is, ő írta a szócikket a káromkodásról. Felesége, Roswitha kórházban feküdt, megtudta, hogy rákos, levetette magát ott, rögtön a kórház harmadik emeletéről. Misi saját autóbalesete után megbénult, tolószékben élt, kis háza emeletén aludt, földszintjén főzött-evett, a lépcsőn föl s le négykézláb járt - ő vetette össze a szász és a skót „rémballadákat” - egy pápai magyar asszony gondozta-etette az utóbbi időben, beszéltem is vele. Misi nemrég halt meg Freiburg-Gundelfingenben.

A Rozália-sarki házban lakott Weisz Anni, a kedves sváb kislány, a zsidó Kálmán bácsi fogadta örökbe, szerettem volna legalább megpuszilni, de ahhoz is gyáva voltam. A földszinten lakott Prosteanu mérnök úr a nejével, Groza Péter lányával, aki a Lahovari (Teleki) téri 6. számú állami iskolában tanított, én is oda jártam ’40-ig. ’46-ban Gaudeamus című iskolalapunknak ott kértem Grozától üzenetet a magyar diákokhoz - előbb kikérdezett Arany Jánosból, s szavalt a Toldiból. (A Rozália utcában állt a görög-katolikus Rozália kápolna, a papot Téglásnak hívták, felesége kedvenc tanítónők volt, két gyönyörű lányával álmodott az osztály.)

Mondom, lófráltunk haza Ghita barátommal, s dumáltunk, akkor épp magyarul, igaz, máskor románul, németül - amikor nekünk ugrott egy bőrbekecses műegyetemista, egy a sok „politechnikus” vasgárdista közül, ránk ordított, hogy miért beszélünk magyarul, s mert épp én beszéltem, én kaptam a frászt, Ghita-t csak istenenesen megrázta, pedig gőze sem volt, hogy a haverom román. Azóta, ha nem kálvinista lennék, s nem tartanám magam minden kevertségemben is magyarnak, nem állom meg, hogy ne ordítsak, ha valakit azért ütnek meg, mert magyar, román, zsidó, hutu vagy tutszi (ahogy a Larousse Memo írja). Más az, ha verekszünk, s más az, ha valakit azért ütnek meg, ölnek meg, mert tutszi. Mert hutu. 

(Korábbi naplóbejegyzéseim itt, a Klubhálón olvashatók.)

www.klubhalo.hu

Ha jól megnézem a Teremtést: a Természetet mindenestől, emberestől, oroszlánostól, meg a pestisével és csuda pipacsaival, csak arra jutok, hogy vagyon benne éhes is, ennivaló is, veszedelem is, meg védekező; vannak benne gyógyíthatatlan tömegkórságok és olykor mégis fölbukkanó gyógyírfélék; gonoszok, akik tökéletesen beleillenek a teremtett világba, amelyben a tigris uralkodik, nem az őz. A vírus győz, nem a testi-lelki tisztaság. Az ördögnél is okosabb kell hogy legyen az a tiszta, jó ember, aki csak szorgalommal, csak takarékosan, csak ötletelve, pusztán praktikus zsenialitással kialakíthatja a maga védett támadhatatlanságát, nyugalmát, holott még gázpisztolya sincsen.

Tudomásul kell vennünk ebben a bölcsen teremtett világban, hogy a gonoszságra is nyilván szükség van, különben eltunyulna az eszünk is, fölfúvódna, mint sápadt lufi, kell nekünk a félelem, mert okosít, edz, tornáztat; a nálunk sokkal többet szenvedett Jób könyvében azt jegyzi meg a Szentírás, hogy a Sátán az Úr egyik fia: valami van ebben, különben hogy maradhatott volna meg évmilliók óta, s „böködi tomporunkat”, mint a villanypásztor, serkent rettegéssel, halállal, villámmal, krokodillal.

Mindezek nélkül talán mit sem fejlődtünk volna; ha a természet lágy öle teljes menedék lett volna számunkra, ma nem lennének kunyhóink és palotáink; ha mindig értettük volna egymást, nem jutottunk volna el a beszédig; ha a beszéd megoldást hozott volna mindenre, az Úrnak nem kellett volna Özönvízzel büntetnie minket; az Úr nem akarta, hogy szérum hatású imát, varázsszót, tömjént találjunk fel a Sátán ellen, aki kórságként bennünk is lakozik.

Őseredetileg a jóságkultusz eszközének is született a vallás, s egyben félelemmel büntető a bűneinkért; de hát mindig erősebb volt a magát fegyveresekkel körülvevő hatalom, ha rabolt is bármit, a lányainkat és csekély kincsünket - csak a mesékben bosszulhatta meg magát a rablón a pásztor legkisebb fia; de ha mégis nagyon fölülkerekedett, belőle is csak rablóvezér lett, mert zsoldosokkal és cinkosokkal kellett körülvennie magát, hogy megvédje azt, ami és aki miatt fegyvert fogott, s azzal áltatta magát, hogy csak a jók, szelídek védelmére kelt.

Nem azt mondom, hogy szerezz magadnak mindenképp hatalmat, erőt, aranyat, fegyvert, mert ezek nélkül sosem vagy biztonságban; nem azt mondom, hogy légy képtelen a tieid szeretetére, de legalább kóstolj bele a jóság boldogságába, ha abból megélni nem is lehet. Egészen kivételesen a rendes, tehetséges, jó ember is megütheti a főnyereményt: a tiszta, hosszú életet, többé-kevésbé egészséget és jó családot. Milliók közül egy. Ezt kimondani azonban eretnekség, tehát inkább hallgass.

(Korábbi naplóbejegyzéseim itt, a Klubhálón olvashatók.)

www.klubhalo.hu

Olvashatták, ugye, hogy néhány napja, éjféltájt egy fiatalembert a Dohány utcai lakásáig követtek hárman, a kapuban megkérdezték, hogy zsidó-e, igennel felelt, erre „jól” megverték. Hazudnék, ha azt írnám, hogy nem hiszem. Ez az eset ma itt sajnos nem valószínűtlen. S nem azért, mert Magyarországon talán lassan több a holokauszt-tagadó, mint a zsidó.

Tudjuk, mit szenvedtek egymástól a koszovói szerbek és albánok, egymástól a horvátok és szerbek, többektől a vajdasági magyarok, s Cseres Tibortól tudjuk, mi történt a Vajdaságban, majd annak megbosszulására mi történt. Talán akiknek emlékezetében ott lüktetnek a sebek, kék foltok, gyilkosságok, kevésbé hüledeznek ezen. Igaz, az európai zsidók szerzett tudása nemigen ismerte a tömeges „viceversát”. Nem jártak hármasával, nem követték a gójnak vélt fiatalembert a ház kapujáig, nem kérdezték, hogy árja-e, s ha bevallotta, hogy az…

Az antiszemitizmust némelyek legyintéssel kezelik, felülről, néha mosolyogva, tüneteit megengedően, lekicsinylően: „áh, ez kérem, csak afféle szalonzsidózás”. Ami igaz, az igaz, a Dohány utcai fiút nem szólították fel, hogy tolja le a nadrágját-gatyáját, hogy ellenőrizzék: nem zsidó-e - talán mert e nélkül is simán, ki tudja, talán büszkén „bevallotta”. Végül is (dicséret érte!) még csak meg sem ölték. Csak éppen „jól” megverték. Tehát tulajdonképpen szalon-zsidóverés volt ez. S kétség sem fér hozzá: azért verték meg, mert zsidó. Nem azért, mert hamisan danolt az utcán. Nem, kérem, ezek komoly emberek voltak, megkérdezték, hogy zsidó-e, és csak azután verték meg. Nem akarták elkövetni azt a szarvashibát, hogy zsidónak néznek egy örményt. Meg se merem kérdezni, hogy nem viselt-e pájeszt a Dohány utcai fiú, mert ha igen, akkor akad, aki ráförmedne: úgy kell neki, miért kell provokálni…

Ha menekülni akarnának a zsidógyűlölet elől, hová menjenek? Néhány garantáltan nem (vagy kevésbé) antiszemita országban (ha van ilyen, s ha valaki garantálja) békés, inzultus mentes gettókat kéne nyitni a valahová menekülni kívánó zsidóknak, afféléket, mint amilyenek az élő múzeumok. Nem állítom, hogy Hunnia „antiszemita ország”. Lehet, hogy lakosságának csak töredéke – mondjuk öt százaléka az. Tehát kevesebb, mint ötszázezer antiszemita él itt, ez, ugye, mégsem az egész ország. Viszont öt százalékkal már be lehet jutni a parlamentbe.

(Korábbi naplóbejegyzéseim itt, a Klubhálón olvashatók.)

www.klubhalo.hu

Nagy élvezettel olvasok igen kézenfekvő ötletekre épülő találmányokról, újításokról. Ma már nem is tudom, vajon nemcsak én játszottam-e el a gondolattal, hogy lehetne olyan villamosokat építeni, amelyek - ahol a sínpárjuk véget ér - kieresztik autóbusz-abroncsos kerekeiket, néhány kilométerrel így meghosszabbítják pályájukat (teszem azt: a közkedvelt kirándulóhelyig, strandig, gokart-pályáig, kiállítási csarnokig) - tehát, akár szezonálisan, néhány kilométeres távon, kilépnek a kötött pályás státuszukból.

Igaz, tudom, erre minden szakember azt mondaná: „Egyszerűbb, ha a villamos végállomásától ama közkedvelt színhelyig buszjárat működne.” Igaza van, de mennyivel vonzóbb felülni arra a villamosra, amely kiemeli magát a kötött pályájából, pöfögni kezd - vagy trolira változik: külön show, spektákulum és élmény, főként a gyerekeknek, fiataloknak. Ilyen őrült ötletekkel érdemes eljátszadozni, hiszen előfordulhat, hogy az ember évtizedekkel később megállapítja: valaki másnak ugyanaz jutott eszébe, csakhogy olyannak, aki tudta, miként érvényesítheti az elképzelés előnyeit, milyen társakat szerez, hogyan védeti le, szabadalmaztatja, és így tovább.

Régebben már megírtam, hogy évekkel a megvalósulás előtt „feltaláltam” a tárcsás helyébe a nyomógombos telefont, valamint a kátrányfestékekkel színezett aszfaltot, mely nemcsak a városlakó, „alsó látókörének” szüntelen szürkeségét szünteti meg, hanem funkcionális célokat is szolgálhat: a kék vezet a tengerhez, tóhoz, strandhoz, a salak-vörös a futballpályához, stb. A nyomógombos távbeszélő, azt hiszem, Erikson szabadalom, a színes aszfaltot Le Corbusier tanítványai alkalmazták első ízben Brazília új, az ország nevét viselő fővárosa építésekor.

Ez a fajta leleményesség arra készteti az embert, hogy érzékeny legyen a kényelmetlenségre, a hiányra, a nehézségek áthidalásának módját keresse. Végső soron tehát alkatilag ezek a készségek az újságíróra, a publicistára is jellemzőek. Ha tehát műszaki képzettségem lett volna, meg némi tőkém, talán nem írnám hosszú évek óta ezt a rovatot, hanem sikeres találmányi irodát vezetnék. Számos szempontból kényelmesebb, személytelenebb és jövedelmezőbb lenne - gondolom.

(Korábbi naplóbejegyzéseim itt, a Klubhálón olvashatók.)

www.klubhalo.hu

A világhálón szabad a tér. Ahol könnyű hozzászólni, bárki betoppanhat csuklyában, álarccal, rejtett tőrrel: mintha rabolni jönne. Akár minden megszólalásához más nevet vehet fel, hangot válthat. Furcsa moratórium működik némely honlapon, portálon: mintha a magyar helyesírást, nyelvtant, nyelvhelyességet egy időre - meddig? - érvényen kívül helyezték volna.

És mintha már a vitához érvek sem kellenének - vita helyett bárki bárkire támadhat, minősíthet, sértőn rágalmazhat is. Holott akinek semmi érve, hogyan is kérdőjelezheti meg más szavait. Satnya nyelv divatja fenyeget. Inflációs válság fenyegeti a szellemi létet, de az igazság respektusát is - többek között a világhálón. Holott vannak íratlan, szigorú, elemi szabályok.

A hozzászólónak joga van kijelenteni, hogy nem ért egyet az olvasott szöveggel. Azt azonban, hogy a szerzőnek nincs igaza, csak akkor állíthatja, ha képes nyomban megcáfolni. Ellenérvet nem helyettesíthet minősítés, szentencia. Az otromba, goromba, pimasz szóhasználat árt a szólásszabadságnak, ahogy a szabadságnak árt az erőszak. Bárkinek lehet rossz véleménye bármiről és bárkiről, de ha nyilvánosan hangoztatja, indokolnia kell. (Igaz, műkritikában nehéz megfelelni ennek az igénynek. Néha a kritikus tekintélye az érv.)

A bölcs csak olyat állít, amit (bíróság előtt is) bebizonyíthat. Óvatosan kezeli a kósza híreket, ha azok gyanúsan a kezére játszanak, túlságosan illeszkednek a nézeteihez. Sosem használ fel ellenőrizetlen pletykát. Csak olyan témában száll vitába, melyet alaposan ismer.

Ásatag közhelynek hangzik, de fontos: az is ember, akinek homlokegyenest ellenkező a véleménye. Nem föltétlenül eszelős az, aki másként gondolkozik. Jó magyar lehet az is, aki – mint Tamási Árontól Kányádi Sándorig annyi kitűnő magyar író, költő, zeneszerző - egyik népszerű politikai műdalunkat, a Székely Himnuszt giccses szövegűnek s gyönge zenéjűnek tartja, noha tiszteli és megérti azokat, aki elérzékenyülve, áhítattal éneklik. S nem magyarellenes az a genetikai kimutatás, amely szerint a mai magyaroknak csak töredéke érkezett ide a honfoglaláskor.

(Korábbi naplóbejegyzéseim itt, a Klubhálón olvashatók.)

www.klubhalo.hu

Szidják nekem Tamás Gáspár Miklós édesapját is, a keménytollú székely írót, a Brassói Lapok újságíróját, aki kétségkívül baloldali ember volt, kisebbségi magyarként lett baloldali, de róla szidalmazói mit sem tudnak. Nos, Benkő Levente szerkesztésében gazdag kötet jelent meg a kolozsvári Polis Könyvkiadónál, melyet ugyancsak ő rendezett sajtó alá, látta el bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel (Az őszinteség két napja - 1956. szeptember 29-30 - Erdélyi magyar értelmiségiek 1956 őszén).

A könyv hetvenedik oldalán közli, hogy ezen a két napon a felszólaló magyar írók, tudósok, szerkesztők „hat csoportba sorolható tematikát érintettek, ezek közül terjedelmileg is messze kiemelkednek a magyar nemzeti kisebbséget közvetlenül érintő kérdések (…). A gyűlésen a magyar írók, költők és szerkesztők közül ott volt Szilágyi András, Szabédi László, Sőni Pál, Sütő András, Kányádi Sándor, Bodor Pál, Méhes György, Székely János, Horváth István, Asztalos István, Nagy Olga, Marton Lili és sokan mások.” Tamás Gáspár tizenegyediknek szólalt fel. A Párt Köponti Bizottságát Fazekas János és Miron Constantinescu titkárok és Pavel Tugui képviselték. Szabédi felszólalása megmaradt kéziratban, azt már teljes terjedelmében közreadtam. Most Tamás Gáspárt idézem.

(Hetvenegyedik oldal:) ”…Tamás Gáspár egyenesen megdöbbentőnek és szégyenletesnek nevezte a román nyelvvizsga-kötelezettséget, ennek eltörlése mellett kérte a felelősök megbüntetését; ugyanakkor szóvá tette, hogy a magyar nyelv használata nemhogy Erdély más vidékein (…), hanem még a Magyar Autonóm Tartományban sem oldódott meg.” Megkerestem a kötetben felszólalását. (Gyanítom, hogy nemcsak a gyorsírók tán óhatatlan kihagyásai, félreértései „tarkítják” a felszólaló szövegeit - amire Benkő Levente utal -, hanem meggyőződésem, hogy a tartományi pártbizottság csak „szerkesztett”, megnyirbált, politikailag elviselhetőbbé „stilizált” felszólalásokat engedett a levéltárba irányított jegyzőkönyvbe.

Felszólalásában Tamás Gáspár kitért arra, hogy a kisipari szövetkezetek felügyelte ipari szakiskolák közül az egyikben engedélyezett harmincöt helyre negyvennégyen felvételiztek, közülük sikeresen vizsgázott huszonhét, a gépipari vállalat szakiskolájába huszonnégy jelentkező volt, bejutott hét, a Sztálin születésnapjáról elnevezett üzem szakiskolájába tizenkilenc jelentkező közül négy jutott be. „És miből felvételiztek a tanoncok? Román nyelvből és számtanból. Eljutottunk oda, hogy ahhoz, hogy egy magyar gyerek szabó vagy csizmadia lehessen, nyelvvizsgát kell tennie…”

A Polis Kiadót, vezetőjét, Dávid Gyulát, s főként Benkő Leventét dicséri a kötet. Itt ma kevesen tudják, milyen kockázatokat vállaltak a felszólalók. Mennyire tartaniuk kellett a KB- titkár Constantinescu és Gheorghiu-Dej főtitkár bosszújától. Ilyen nyíltan, őszintén, ilyen sokan addig talán sose szólaltunk meg. Huszonhárom nap múlva kitört a magyarországi forradalom.

(Korábbi naplóbejegyzéseim itt, a Klubhálón olvashatók.)

www.klubhalo.hu

Újságíró meséli: vajon ha nem társadalompolitikai síkon, hanem önző realizmussal, pusztán saját kicsinyes érdekeim szögéből latolgatom a változásokat, mire mennék, miket írnék. Kit dicsérnék, mire panaszkodnék, kit szidnék - önmagamon kívül?

Negyvenhét évi igazolt munkaidőt mutathattam fel, mikor ’94-ben a nyugdíjazásomat kértem - még nem tudtam, hogy csak negyvenkettőt ismernek el nyugdíjalapnak. Igaz, nem volt óriási fizetésem - de végül is elfogadható havi nyugdíjhoz jutottam. Sok év múlva derült ki, hogy rosszkor mentem nyugdíjba: akkor előnytelenül számoltak… 2008-ban kaptam némi korrekciót.

Tavaly eladtuk a házunkat, melyet szerkezetkészen vettünk 1995-ben, és amelybe hatan költöztünk a családból, mikor befejeztük. Mondanom se kell, a szerkezetkész ház nem félig kész. Talán „harmadkész”. Később négyen kirepültek a fészekből, maradtunk ketten, nekünk túl nagy és drága volt (többek között a gázszámla), ezért adtuk el. Vettünk fele-akkorát. Csakhogy néhány napja megkaptam az új gázszámlát: kezdő dátuma néhány hónappal (június-szeptember) korábbra esik, mint beköltözésünk dátuma, de ezen nem háborodtam fel, hisz azokban a hónapokban (mint már évek óta) üresen állt a ház; mit bánt az engem, ha szerepelnek a fogyasztásmentes hónapok is a gázszámlában.

No, de a számla 608 ezer forintról szólt (áfával)…

Ezek után ki kellene számítanom, hány százalékot visz majd el a víz-, a villany-, a szemét-, a csatorna-díj és a többi…. Jó, szerencsémre nős vagyok (több mint fél évszázada), nejem dolgozott egész életében, neki valamivel (két százalékkal) nagyobb nyugdíja van, mint az én havi járandóságom fele. Ha az enyémből gyógyszerre, reggeli-ebéd-vacsorára a (remélhetőleg havi részletekben fizethető) számla-kiegyenlítés után nem is telik, marad az övéből. Most abból kell fizetnünk ezt a hatszáznyolcezer forintot.

(Korábbi naplóbejegyzéseim itt, a Klubhálón olvashatók.)

www.klubhalo.hu

Sose voltam az MSZMP vagy MSZP tagja, de erős szurkolója - írásaimban is - igen. Szegedi kongresszusán Horn Gyula fölkérésére fel is szólaltam. Ha tegnapi kongresszusán ott vagyok, talán szót kérek. S az alábbi (irracionális?) szöveget mondom el:

A Magyar Szocialista Pártnak három hibája van. Nem eléggé érezhető, hogy magyar, hogy szocialista, és hogy párt.

A jobboldal tömegeket hódíthatott meg, mert míg a nemzeti érdekek védelmében az MSZP csak cselekedett, de hallgatagon - addig a jobboldal tele tüdőből kiálthatta, hogy ő a magyar.

A jobboldal fölcsapott szociális, egészségügyi, oktatási stb. érdekek védőjének - ellentétben a „megszorító” Szocialista Párttal, tehát szocialista voltát igyekezett megkérdőjelezni.

Az MSZP laza szervezettségű. A jobboldal pártjai diktatórikusan centralizáltak lettek; olyan központosított fegyelem jellemzi őket, mintha közvetlenül Sztálintól-Hitlertől tanulták volna.

Lehet, hogy Gyurcsány Ferenc nem volt jó adminisztrátor, lehet, hogy nem volt kivel tanácskoznia, és kikre támaszkodnia, de legalább saját hangján szólalt meg, és ez a hang tehetséges, eszes, eredeti hang volt. Nagy erény ez a magyar politikában, amelynek MSZP-nek nevezett szárnyán a volt elnököt és Vitányi Ivánt kivéve mintha egyetlen vérbeli szónoka se lenne; ami még hagyján, de Lendvai Ildikó kivételével alig akad nő vagy férfi az első vonalban, aki tömören, világosan, okosan, magával ragadóan fogalmaz szabadon. És mióta alapszervezeteinek és tagjainak száma hatalmas mértékben csökkent, amióta a munkásság és az ifjúság tömeges jelenlétét egyáltalán nem érzékelhetjük soraiban (talán azért is, mert párttagnak lenni, végre, nem jár semmi pozíciós előnnyel), azóta az MSZP nem erősödött meg szellemileg sem, nem képes a gondolkozás és gondolkodtatás előnyeit nyújtani tagjainak és a nemzetnek, az ország egész népének. Az MSZP-nek nehezen írható le az érzelemvilága. Sajtója elvékonyodott, jeles publicistáinak jelentős része elhunyt, utánpótlás alig van, a napi közéletben pedig (tisztelet a kivételnek) félművelt akarnokság tanúi vagyunk gyakran.

Amíg a párt nevében nem vitathatatlanul rokonszenves, tehetséges, felkészült politikusok, jó kommunikátorok, szónokok szerepelnek mind a tagság, mind a nagy nyilvánosság előtt, amíg a párt nem tanul meg végre igazán jól szervezni (lásd a július másodiki tüntetést), amíg a pártnak nem lesz erős, eszes, eredeti médiája, ameddig energiái zömét nem arra fordítja, hogy fiatalokat nyerjen meg - addig kevés esélye van a populista szélsőjobb ellensúlyozására. Nacionalizmusban, sovinizmusban, gyűlöletben a szocialisták nem versenyezhetnek a jobboldallal, szélsőjobbal. Be sem kell nevezniük e versenybe. Arról azonban meg kell győzniük az országot, hogy a szocialisták előbb emberek, azután magyarok, s azután szocialisták.

(Korábbi naplóbejegyzéseim itt, a Klubhálón olvashatók.)

www.klubhalo.hu